Miután fölvázoltuk a hivatás jeleit, valamint a szerzetesi és a papi hivatás életformáját, most azt vizsgáljuk, hogyan nyílhatunk meg az Isten vezető, fölvilágosító és megerősítő kegyelmének. Ugyanis gyakran megtörténik, hogy valaki nem veszi tudomásul az Isten hívó szavát, vagy fölismeri ugyan a hivatást, de utána igyekszik elfelejteni. Amint egy bölcs, öreg szerzetes mondta, nemcsak művi abortusz van, egy hivatást is meg lehet "ölni." Ennek számtalan módját láthatjuk, akár saját kezdeményezésből történik, akár úgy, hogy engedünk környezetünk nyomásának. Aki meg akarja őrizni hivatását, az gondozza is, pontosabban tegye lehetővé, hogy az Isten gondozza és kifejlessze. Itt csak három utat vázolok fel, három kegyelmi "eszközt", amelyet együtt kell alkalmaznunk ahhoz, hogy hivatásunk megérjen: az elmélkedés, a szentmise és a bűnbánat szentsége. Szubjektív szempontból a legelső kegyelmi eszköz a napi elmélkedés. Ha ugyanis nem elmélkedünk, szentségi életünk ellaposodik, nem tudjuk sem a szentmiseáldozatban való részvételt, sem a bűnbánat szentségét igazán értékelni.

 

 

A napi elmélkedés célja, hogy lelkünk a hit által fölismerje Isten állandó, aktív jelenlétét. A szétszórt, önmagától menekülő léleknek hiába beszél az Isten, mert az süket a szavára, érzéketlen a jelenlétére. Az elmélkedésben viszont megtanulja, hogy "otthon legyen" önmagában, jelen legyen önmaga számára, s így fölfoghassa és megfejthesse a jelekben beszélő Isten üzeneteit. Szent Bernát szerint az Isten csak egyszer szólt, azért csak egyszer, mert szünet nélkül, állandóan beszél hozzánk (semel quia semper). A nagy zsidó teológus, Martin Buber szerint: "mindaz, ami történik, az események egyszerű folyamata is nekem szóló hívás. Az igazi hit ott kezdődik, amikor fölismerem: mindaz, ami velem történik, üzenet... hirtelen arra eszmélek, hogy egy jelenlét néz rám." A keresztény elmélkedés előfeltétele, hogy elhiggyem: ugyanaz az Isten, aki csodás tetteket vitt véghez Izraelben, Jézus és az Egyház történetében, hasonló csodákat fog művelni az én életemben. Az Isten minden történelmet alakító tettének központja Jézus Krisztus személye, és az Ő istenemberi életének kiterjesztése minden emberre, aki Őt hittel elfogadja. Ezért Jézus földi életének látható csodái megmutatják, hogyan működik ma is a hívők életében. Szava ma is mindenható, életet adó szó: föltámasztja a lelket a bűn halálából, felnyitja szemünket, hogy az igazság világosságát befogadhassuk, fölemeli az inaszakadtat, hogy újra az Isten útjain járhasson. Ezzel a hittel vegyük kezünkbe a Szentírást, ha elmélkedni akarunk.

 

 

Mindenki meg fogja találni a neki legmegfelelőbb elmélkedési módot, ha őszintén és kitartóan keresi. Itt csak mindenkire vonatkozó, általános tanácsokra szorítkozhatunk. Az előkészületnek három egymást átjáró és egymást feltételező mozzanata van: jelenlét, csönd és lelki éhség. Alapvetően fontos, hogy ne meneküljünk el önmagunk elől a hamis vallásos érzelmek túlfűtött álomvilágába. Úgy merjünk az Úristen elé lépni, ahogyan vagyunk, fogadjuk el szegénységünket, tárjuk fel bűneinket: a gőgöt, a képmutatást, az önzést, irigységet és féltékenységet, mindazt, amit legszívesebben magunk elől is eltitkolnánk. Az Isten nem áll szóba a kifestett maszkkal, a lelki pozőrrel. De átölel, ha saját bűnös önmagunkat visszük elébe, és irgalmát kérjük. Mindig meghallgatja azt, aki őszintén, saját nyomorúsága mélységéből kiált Hozzá. Szent Bernát szavaival: az egyik mélység hívja a másikat, a nyomor mélysége az irgalom mélységét (abyssus abyssum invocat, abyssus miseriae, abyssum misericordiae). Ha el tudjuk viselni önmagunkat, lecsöndesedünk. A külső csend nem is föltétlenül szükséges. Lehet lármás tömeg közepén is elmélkedni, ha csönd van a lélek mélyén. Erre a belső csendre annyira vagyunk képesek, amennyire le tudunk mondani vágyálmainkról. Ha megfigyeljük önmagunkat, legtöbbször vagy a múlt "tündértaván" álmodozunk, vagy a jövő képzelt örömei és veszedelmei között hánykolódunk. Ha rájövünk arra, hogy a lélek felszínes gravitációja elragad a valóságtól, és a hazugság ködvárait építgeti, könnyebb lesz lemondani arról, hogy elvágyódjunk a jelenből. Akkor egyszerre lépünk be a csöndbe és a jelen pillanatba. A végtelen Isten éppen itt, a véges jelen pillanatban "a valóság talaján" akar a lélekkel találkozni. De ahhoz, hogy a lélek befogadja az Istent, nemcsak a hazug vágyaktól kell megtisztulnia, hanem vágyódnia, éheznie és szomjaznia kell az élő Istenre. Hogy ez konkrétan mit jelent, hadd világítsa meg az első századok remetéiről fennmaradt történet. Egy nap egy fiatalember látogatta meg az öreg remetét. "Atyám - kérdezte -, hogyan találhatom meg az Istent? Az öreg egy szót sem szólt, hanem elindult a közeli folyó felé. Mikor a folyóparthoz értek, az öreg remete megragadta a fiatalembert, és erős markával a víz alá nyomta. Addig tartotta fejét víz alatt, amíg a fiatalember fuldokolni kezdett. Akkor aztán felszínre engedte és végre megszólalt: "Mit kívántál leginkább, amikor a víz alatt voltál?" "Hogy lehet ilyet kérdezni?" - méltatlankodott a fiatalember. Nyilván levegőt." "Ha úgy kívánod az Istent, mint a levegőt, amikor fuldokoltál, meg fogod találni." fejezte be az öreg remete a szemléltető tanítást. Ha csak arra vagyunk képesek, hogy kérjük ezt a vágyat, hogy úgy kívánjuk az Istent mint a fuldokló ember a levegőt, ez már önmagában megnyugtató. Annak a jele, hogy Isten kegyelme működik a lelkünkben, tehát valamiképpen már meg is találtuk az Istent. E háromoldalú előkészületről elmélkedjünk külön is, hogy egy idő múlva könnyebb legyen számunkra a jelenlét, a csend és az Isten iránti vágy állapota. Nagyrészt ezen a hármas diszpozíción múlik az elmélkedés sikere. A következő lépés abban áll, hogy a Szentírás valamelyik könyvéből (vagy egy jó lelki könyvből) lassan, nyugodtan olvasunk. Az olvasás megszokott mohó, rohanó tempója itt súlyos akadály. Mérlegeljünk, rágjunk, ízleljünk minden szót. A monasztikus hagyomány ezt a fajta olvasást ruminatio-nak, "kérődző" olvasásnak nevezi. Ha evangéliumi jelenetről olvasunk, azonosuljunk valamelyik szereplővel és úgy hallgassuk Jézus hozzáintézett szavát. Hol a tanítvány vagyok, akit Jézus megfedd vagy bátorít, hol a bűnös asszony, akit Jézus megment az ítélettől: "Én sem ítéllek el, menj és többé ne vétkezzél", hol az önhitt farizeus, akinek Jézus minden rejtett bűnét kiteregeti, hogy fölrázza és bűnbánatra serkentse. Engedjük, hogy Jézus szavai lelkünkbe hatoljanak, megítéljék és átalakítsák gondolatainkat és érzelmeinket. Néha rögtön megtaláljuk azokat a szavakat, amelyek nekünk szólnak, máskor viszont olvasnunk kell egy ideig, amíg meghalljuk az üzenetet. Tegyük fel, hogy éppen Jézus ezen szavairól elmélkedünk: "Boldogok akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak hívatnak" (Mt 5, 9). Megvizsgálom, miért vagyok nyugtalan, mi akadályoz meg abban, hogy békében éljek. Utána azt kutatom, mi a titka Jézus békéjének, mennyiben különbözik a világ békéjétől. Mit jelent az, hogy Jézus békéje megmarad a szenvedések és megpróbáltatások között is? Ha így "megrágtuk" a nekünk szánt táplálékot, kérdezzük meg: "Uram, mit akarsz tőlem, mit tegyek?" (ApCsel 9, 5) Hol és hogyan adhatnám át a Te békédet az embereknek? Végül köszönjük meg Istennek, amit adott. Még akkor is, ha úgy érezzük, semmit sem kaptunk. Ti. az is ajándék, ha próbálkoztunk az elmélkedéssel; és sokszor nagyobb ajándék, mint a fogható élmény. Ezért hangulatainktól függetlenül töltsünk mindennap legalább 20-30 percet elmélkedéssel. Akkor is, ha az elmélkedés alatt szívünk és lelkünk olyan, mint a kiszáradt fa, előbb utóbb meg fogjuk ízlelni erőfeszítésünk gyümölcseit. Az elmélkedő lélek ugyanis érzékennyé válik az Isten jelzéseire: ha valaki keményen megbírál, ha valaki igaz szeretettel rám mosolyog, ha megcsodálhatom a lemenő nap utolsó ragyogását, mindebben észre fogom venni az Isten nekem szóló, személyes ajándékát. Az Úristen kiszámíthatatlan. Hol érezteti jelenlétét, hol elrejtőzik, hogy tovább keressem. Az én dolgom várni, vágyakozni utána és a hangulatoktól függetlenül kitartani az engedelmességben. A különböző keleti elmélkedésmódok Magyarországon is terjednek, többek között a jógagyakorlatok, lótuszülés, transzcendens meditáció, ritmikus lélegzés. Eredetükben a jóga és a buddhista elmélkedés különböző formái valamilyen panteista világnézethez kapcsolódtak. De amennyiben Nyugaton puszta technikává alakultak át, annyiban nem lehet elvi kifogás az ellen, hogy a keresztény elmélkedő is felhasználja őket. A kérdés csak az, segítik-e a lelket és a testet arra, hogy a háromszemélyű egy Istennel egyesüljön. Tudom, hogy egyesek a jógagyakorlatok révén megnyugodtak. Úgy érezték, hogy többé már nem a test ellenére, hanem a test energiáit fölhasználva tudnak imádkozni. Ha segít, folytassák. Csak azt ne gondolják, hogy a jóga és nem az Isten ingyen kegyelme vezeti el őket az Úristen megtapasztalására.

 

 

Az elmélkedés ideje nemcsak külső körülményektől függ, hanem attól is, mikor vagyunk legéberebbek. Ha valaki képes reggel ébren maradni, ajánljuk, kezdje a napot elmélkedéssel. Ti. a reggeli elmélkedés az egész napi viselkedésünket befolyásolhatja. De ha valaki csak este képes lelki összeszedettségre, csinálja este, miután befejezte a napot. Ennek előnye, hogy bevonhatja imádságába az Isten aznapi ajándékait és jelzéseit. Egyéni tapasztalatom szerint a leghatásosabb módszer a két elmélkedési idő kombinációja. Olvassuk el este azt a szöveget, amelyről másnap reggel elmélkedni akarunk. Keressük, mit akar az Úristen mondani nekünk? Így elvetjük a magot, az isteni szó magját a lelkünkben és hagyjuk, hogy az éj folyamán mintegy gyökeret eresszen. Ilyen előkészület után a másnap reggeli elmélkedés koncentráltabb és gyümölcsözőbb lehet.

 

 

Egyedül az Isten Szava az, ami fény és élet a lélek számára. Ezért a Szentírás legyen a legfontosabb lelki olvasmányunk, ehhez térjünk vissza újra meg újra. A gyakorlatban azonban a Szentírást sokszor csak kerülő úton tudjuk élvezni. Előbb valami jó lelki könyvet, vagy egy szentnek a jól megírt életrajzát kell elolvasnunk ahhoz, hogy a Szentírás szavait magunkra vonatkoztathassuk. Ha nincs különösebb lelki problémánk, olvassunk végig egy szentírási könyvet vagy valamilyen klasszikus lelki könyvet. Naponta addig olvassuk, míg valamilyen nekünk szóló szöveghez nem érünk. Ha azonban valamilyen kérdés foglalkoztat, vagy lelki válság fenyeget, akkor keressünk a témához szóló szentírási helyeket vagy/és lelki olvasmányokat. A legtöbb szentíráskiadásnak van tárgymutatója.

 

 

A harmincas években Jézus így nyilatkoztatta ki magát egy hitetlen zsidó lánynak:

Simone Weil megértette, hogy az Eucharisztia az Igazság. Minden lényeges igazságot magában foglal az Istenről, az emberről és a kozmoszról. Itt van közöttünk az emberré lett Isten feláldozva, keresztre feszített és megdicsőült emberségét egészen nekünk adva, a kenyér és bor színében. Az Isten hozzánk hajlása itt éri el mélypontját: hogyan lehetne az Isten még egyszerűbb és még alázatosabb? Ugyanakkor az Eucharisztiában emelkedhet az ember a legmagasabbra: az ajándékká lett Krisztushoz hasonulva mi is egészen Istennek és embernek szentelt ajándékká érhetünk. S mindebben az anyagi világ is megszentelődik, amennyiben a kenyér és a bor válik az élet kenyerévé és lélek italává. Vizsgáljuk meg most részletesebben, hogyan segíti elő az Eucharisztiában való részvétel a papi és szerzetesi hivatás kibontakozását.

 

 

Az Emmauszba igyekvő tanítványok szíve kigyúlt, amikor Jézus megmagyarázta nekik az úton az írásokat: csak ezután ismerhették föl Jézust a kenyértörésben. Az emmauszi történet nagyszerűen illusztrálja az Igeliturgia és az Eucharisztia kapcsolatát. Bennünket az Igeliturgiában tanít Krisztus, hogy a hit fényében mi is fölismerjük személyes jelenlétét az Eucharisztiában. Az Eucharisztia liturgiája nem az átváltozással kezdődik, hanem a kenyér és bor fölajánlásával. A zsidó (és általában a közel-keleti) kultúrában a kenyérnek és bornak sokrétű, szimbolikus jelentése van. A földön, a búzán és a szőlőtőkén keresztül az egész teremtett világot jelképezi. Így a kenyér és bor jelképében fölajánljuk Istennek saját teremtését, megvalljuk ajándékainak jóságát. A kenyér és bor azonban a nem a teremtés kezdeti állapotát jelzi, hanem az ember által megmunkált teremtést. A kenyér föltételezi többek között a vető és arató, az ostyasütő és az eladó munkáját, valamiképpen az egész társadalom összedolgozását. Hasonlóképpen a bor is sokfajta részmunka egybeillesztésével került a kehelybe. Míg a kenyér a legalapvetőbb emberi létszükségleteket, a bor az örömet, kikapcsolódást, a kultúrateremtéshez szükséges ünneplést jelzi. Így a kenyér és bor együttesen nemcsak a teremtést, hanem mindazt összefoglalja, ami jó és értékes az Isten munkáját "befejező" emberi kultúrában. Végül a kenyér és a bor az emberi személyt is jelképezi személyes mivoltában, társadalmi és kulturális kapcsolatainak sokrétűségében. Egyrészt ti. életünket, vitális energiánk legjavát adjuk bele abba a munkába, amely az oltárra hozza a kenyeret és a bort, Másrészt az étel és ital, amelyet elfogyasztunk, biztosítja életünk folytatását és a munkában elhasznált energiák utánpótlását. Összefoglalva mind a három vonatkozást, az adományok előkészítése jelképezi azt a szándékunkat, hogy fölajánljuk Istennek egész teremtését, az emberi munka minden jóra irányuló erőfeszítését és végső fokon saját személyes és közösségbeágyazott emberségünket. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgia szándékosan letompította a kenyér és a bor fölajánlásának áldozati jelentését. Nem fölajánlásnak (Offertorium), hanem az adományok előkészítésének nevezi ezt a szakaszt. Ugyanis a szentmiseáldozat nem jön létre az átváltoztatás előtt. Ez a tény egyszerre világítja meg az ember legnagyobb méltóságát és alapvető nyomorúságát: vissza akarjuk adni az Istennek teremtését és önmagunkat, mint Istennek kedves adományt, ám önmagunkban erre nem vagyunk elégségesek, még az egyházi közösségen belül sem. Hogy ez miért van így, a kinyilatkoztatás, a liturgikus hagyomány és teológiai eszmélődés két okkal magyarázza. Egyedül a Fiú ismeri az Atyát, egyedül Ő ismeri az Atya végtelen fölségét, atyai szívének jóságát és hűségét. Ezért egyedül az emberré lett Fiúisten képes arra, hogy olyan végtelen szeretettel és hálaadással dicsérje az Atyát, amelyet az Atya megérdemel. Röviden: csak az Isten adhat tökéletes áldozati ajándékot az Istennek. Ehhez járul még egy másik ok is. Az ember bűnös teremtmény. Az eredeti bűn által elindított bűnlavina, a személyes és kollektív bűnök sokasága az ember számára áthidalhatatlan szakadékot teremtett közte és az Isten között. Ezért, mielőtt dicsérni mernénk az Istent, el kell nyerjük bűneink bocsánatát. A legtöbb vallásban az engesztelő áldozat központi helyet kapott az istentiszteletben. A jeruzsálemi templomban feláldozott bikák, kecskék és bárányok naponta kiontott vére tanúsítja, hogy Izrael sem találta meg az igazi engesztelő áldozatot. Egyedül a Fiú érti meg, hogy bűneink milyen mértékben bántják meg a végtelenül szent és jó Atya szívét. És egyedül a Fiú szeret bennünket azzal a szeretettel, amely magára vállalja minden bűnünket és annak következményét, a halált. Ez a halálig menő végtelen szeretet irántunk és Atyja iránt a tökéletes engesztelő áldozat. Szent Bernát szerint Jézus olyan kő, amely annál szebben zeng, minél jobban ütik. Így fordít át Jézust minden rosszat, minden gyűlöletet a mindennél nagyobb szeretet csodálatos zengésére. Magunkra hagyatva ugyan nem ajánlhatunk fel Istennek semmilyen tökéletes áldozatot, az általunk előkészített adományok mégis elengedhetetlenül fontosak az Eucharisztia bemutatásához. A kenyér és a bor fölajánlása még nem a szentmiseáldozat, de annak szükséges előkészítő mozzanata. Ti. az Atya nem semmisíti meg, és nem is tolja félre a mi ajándékunkat, a kenyeret és a bort azért, hogy "helyet készítsen" Fia tökéletes áldozatának. Elfogadja a felajánlott kenyeret és bort, és Fia a Szentlélek által a mi adományainkat változtatja át saját megfeszített és megdicsőült emberségévé. Így lesz a kenyérből és borból az élet kenyere és a lélek itala. Ennek a második századtól fogva már kifejezetten vallott tanításnak igen fontos, bár eléggé elfelejtett jelentősége van a keresztény egzisztencia számára. Ha az Atya nem veti el a mi felajánlott kenyerünket és borunkat, akkor nem veti el azt a belső magatartást sem, amelyet adományaink kifejeznek. Ellenkezőleg, nagyon is komolyan veszi azt a törekvésünket, hogy a kenyér és a bor jelképében egész személyes és társadalmi valónkat, egész kultúránkat és az egész teremtett világot visszaadjuk Neki. Akarja, hogy a magunk képességei szerint engeszteljük, dicsérjük és szeressük Őt. Az Atya azzal jelzi, hogy elfogadja a mi áldozati törekvésünket, hogy nem a mi adományaink mellett vagy azok megsemmisítése révén jeleníti meg Fia áldozatát, hanem a mi adományainkat változtatja át Fia tökéletes áldozatává. A Szentlélek által Ő adja a kezünkbe a megfeszített és föltámadt Krisztus Testét és Vérét, hogy egyre inkább Őáltala, Ővele és Őbenne dicsérhessük és engesztelhessük Őt. Mi ugyan soha úgy át nem tudunk lényegülni Krisztussá, mint ahogyan a kenyér és a bor teszi, de nekünk is folyamatosan Krisztushoz kell hasonulnunk, "Krisztusba öltöznünk", Krisztus érzelmeit, gondolatait, szeretetét és imádását kell magunkévá tennünk. Mindebből kiviláglik, miért olyan fontos, hogy a papnak és a szerzetesnek készülő fiatal gyakran vegyen részt az Eucharisztia ünneplésében. A papi élet középpontja az Eucharisztia. A szerzetes pedig arra törekszik, hogy a keresztény életet a maga teljes radikalitásában élje meg. Fogadalma azt célozza, hogy egész élete minden részletében Istennek adott élet legyen. Ezt a célt pedig csak úgy érheti el, ha életét minden részletében Krisztuséval egyesíti.

 

 

A fogyasztói társadalom egész lelkivilágunkat elferdítő hatása az Eucharisztia ünneplésében is megmutatkozik. Sok hívő úgy képzeli, azért megy szentmisére, hogy valamit "kapjon." Lelki felüdülést, megindító szentbeszédet, fölemelő vagy lelkesítő zenét, a meghitt testvéri közösség élményét. Az Eucharisztia helyes ünneplése valóban ilyen és még ezeknél sokkal fontosabb más gyümölcsöket is teremhet. Ám a paradoxon éppen abban rejlik, hogy az Eucharisztia annyiban válik gyümölcsözővé bennünk, amennyiben hajlandók vagyunk adni önmagunkból az Úristennek. A szentáldozásban mindez egészen kisarkítva jelenik meg. Az, hogy Jézus Krisztus Testét és Vérét vesszük magunkhoz annyit jelent, hogy Krisztussal, mint áldozati adománnyal akarunk egyesülni. Szentáldozásunk annyiban lesz értékes az Isten előtt, amennyiben hajlandók vagyunk Krisztusban mi is Istennek szentelt és az embereknek kiosztott adománnyá válni. Ha ezzel a magatartással megnyílunk Krisztusnak, akkor hasonlóvá tesz bennünket Önmagához. Az Isten számára annyiban válunk adománnyá, amennyiben lemondunk önmagunkról az Ő javára. Ő rendelkezzék életünkkel, mindazzal amit teszünk, élvezünk és elszenvedünk. Az emberek számára adománnyá válni azt jelenti, hogy Krisztusban étellé és itallá válunk a másik ember számára. A legegyszerűbben ezt úgy tudjuk elképzelni, ha elgondoljuk az étellé és itallá válás ellenkezőjét: hogyan mérgezik meg az emberek egymás életét. Az együttélés hányszor sorvaszt, ferdít, hányszor hozza ki belőlünk a legrosszabbat. Krisztussal és Krisztusban azonban az táplálni, erősíteni tudjuk egymást. Sőt egymás tagjaivá válunk, egyetlen testté, amelyben egyik tag sem önmagáért él, hanem az egész testért. Az Eucharisztia különleges módon a "szüzek étele". Krisztus tiszta teste megtisztítja a mi bujaságra hajló testünket. Vére azzal a szeretettel "részegít" meg, amely minden földi szerelemnél erősebb és tartósabb. Az okos szűz megérti, hogy "a test nem a paráznaságért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért" (1Kor 6, 13). A Krisztusra irányuló szűzi szeretet fokozatosan (vagy esetleg egyszerre, mint Szent Tamásnál) kiszárítja a test nedves, ösztönös indulatait. A füstölgő, nedves fából végül is tiszta láng lesz. Amint a Margit-legenda írja: "meggyullada az szent szűz az ő isteni Jegyesének szerelmében."

 

 

A II. Vatikáni Zsinat hangsúlyozta, hogy az Eucharisztiát elsősorban a szentmisében ünnepeljük, és nem említette (bár nem is helytelenítette) az Oltáriszentség szentmisén kívüli imádását. Ennek következtében több helyen abbahagyták a szentségimádás gyakorlatát. A pápák megnyilatkozásai és a katolikus nép hitérzéke (sensus fidelium) azonban fokozatosan helyreigazította a zsinati tanításnak ezt az egyoldalú értelmezését. Ahol pedig az Oltáriszentség imádása meggyökerezett, ott föllendült a plébániai élet és elindultak a papi hivatások. Fontos azonban, hogy ne térjünk vissza a késő-középkor ellentétes előjelű túlzásához: akkor ugyanis az emberek jó része csak imádta és nézte az Oltáriszentséget, de csak igen ritkán mert áldozni és alig értette, mit jelent a szentmiseáldozatban való aktív részvétel. Az Oltáriszentséget azért imádjuk a szentmisén kívül is, hogy jobban vehessünk részt a szentmisén. Másrészt azért, hogy kifejezzük hálás szeretetünket Krisztus állandó jelenlétéért. Ha Ő állandóan velünk akart maradni, ha valóban "Emmanuel = Isten velünk" lett az Oltáriszentség látható jelében - nemcsak a szívünk mélyén -, akkor nagyon is illő, hogy mi is vele maradjunk, éspedig nemcsak a szívünk mélyén, hanem az Oltáriszentség imádásában is. Igaz, hogy Krisztus valóban jelen van minden kegyelem állapotában lévő lélekben. Mivel azonban tiszteletben tartja szabadságunkat, jelenléte csak annyiban hatékony és annyiban szentel meg, amennyiben megnyílunk neki. De még ha a legkisebb bűn sem állna útjában, még ha a Szent Szűzhöz hasonló állapotban lennénk is, jelenléte akkor is megőrizné, sőt inkább kiteljesítené személy voltunkat. Nem változtatna át bennünket önmagává, mivel ezzel szükségképpen saját képére és hasonlatosságára teremtett személyeket semmisítene meg. Egyedül csak az anyagi valóság, a kenyér és bor valósága olyan természetű, hogy egyrészt teljesen "engedelmes és nyitott" az isteni működés felé, másrészt a Krisztus Testévé és Vérévé válása semmilyen tökéletességet sem semmisít meg a kenyérben és borban. Ellenkezőleg, saját természetüket végtelenül transzcendáló tökéletességre emeli őket: az "élet kenyerévé" és a "lélek italává" válnak. Mindezt el kellett mondanunk ahhoz, hogy jobban érthetővé váljék, miért imádunk egy Szentostyát, ugyanakkor miért nem imádjuk még a Boldogságos Szűz Máriát sem. Az Oltáriszentségben Krisztus föltámadt, dicsőséges emberségében van jelen. Ám a föltámadt Krisztus a keresztfán lett tökéletessé, amennyiben ott ajándékozta önmagát áldozatul az Istennek és eledelül az emberiségnek. A föltámadt Krisztus ezért magán hordja sebhelyeit (Jn 20, 20, 27), az Isten trónja előtt úgy áll, mint akit megöltek (Jel 5, 6; 13, 8). Azt is mondhatnánk, hogy a föltámadt Krisztus létformája az áldozat: Istennek és nekünk adott ajándékként él; így szereti, engeszteli és dicsőíti Atyját. Az Oltáriszentség előtt megértjük, hogy itt van elrejtve a mi igazi boldogságunk is. Attól függ, részt tudunk-e venni a föltámadt és föláldozott Krisztus boldogságában. Más szóval, hajlandók vagyunk-e arra, hogy Krisztussal és Krisztusban odaajándékozzuk magunkat az Atyának és embertársainknak? Ugyanakkor rakjuk le Jézusnál az összes gondunkat és szorongásunkat. Azért van itt, hogy a megtestesülésben elkezdett csodálatos csereakciót, (admirabile commercium) a történelem végéig folytassa. Megosztja velünk mennyei boldogságát, hogy így mi se féljünk megosztani vele bánatunkat. Már pusztán azzal megkönnyebbülünk, hogy tudatosítjuk a valóságos helyzetet: az Oltáriszentségben belépünk a mennyországba, a végső, eszkatológikus valóságba, ahol az Atya már minden könnyet letörölt és az áldozatnak már csak a boldogsága, örök fénye és tüze világít. Itt eltörpül, de ugyanakkor értelemet is kap minden földi szenvedés. Így készít elő az Oltáriszentség imádása a szentmisére, ahol nemcsak lélekben, hanem a szentségi rendben is egyesülünk Krisztussal. De ha ezeket a titkokat nem elmélkedjük át újra meg újra a szentségimádás csendjében, a szentmisében való részvételünk könnyen gépies rutinná satnyul.

 

 

Minél komolyabban vesszük a bűneink ellen vívott harcot, és minél jobban vágyódunk arra, hogy "Krisztusba öltözzünk", annál előbb szembesülünk a valósággal: nem tudunk igazán megváltozni. A külső cselekedeteinket könnyebb megreformálni, bár gyakran itt sem tudunk saját erőnkből kiszabadulni a szenvedélyek rabságából. A belsőnk megtisztítása, a szándékaink titkos rugóinak a fölismerése és megszentelése azonban végkép felülmúlja saját erőnket. Hiúság, gőg, önzés, irigység, bosszúvágy, tisztátalan gerjedelmek: minél erőszakosabban próbáljuk kitakarítani a szennyvíztárolónkat, annál több szennyet találunk benne. Ha a lélek ezt felismerte, akkor jutott el arra a pontra, hogy igényelni tudja a bűnbánat szentségét, a gyakori gyónást és lelkivezetést. Szomjazni kezdi az Isten irgalmát; megérti, hogy minél őszintébben bánja bűneit, annál hatékonyabban gyógyítja lelkét az Isten megbocsátó szeretete.

 

 

Miért kell embernek, egy hozzám hasonló bűnös embernek meggyónni a bűneimet? Miért nem mehetünk egyenesen Istenhez? - kérdezhetik többen. Ha nem megyünk közvetlenül Istenhez a bánatunkkal, akkor a szentgyónás érvénytelen marad. De Jézus szava és az Egyház apostoli időkre visszamenő gyakorlata semmi kétséget sem hagy afelől, hogy Jézus alapította a bűnbánat szentségét:

Jézus ismeri a bűnös lelkivilágát. Könnyű bűnvallomást tenni az Istennek, akit nem látunk, és azért úgy érezzük, hogy Ő sem lát minket. De ha egy másik embernek, a Krisztus megbízottjának tárjuk fel bűneinket, ezzel ellene mondunk a bűn alapvető stratégiájának: a bűn mindig a sötétben akar maradni, arra törekszik, hogy önmagunk előtt is letagadjuk, vagy legalábbis szépítsük. Az őszinte gyónás napvilágra hozza a bűnt, és ezzel máris gyengíti fölöttünk gyakorolt hatalmát. Azzal ugyanis, hogy meggyóntuk, máris elhatároltuk magunkat a bűntől, kivetettük magunkból és kitettük magunkat az Isten gyógyító világosságának. A gyónás értelmének egy másfajta megvilágítását csak azok tudják igazán felfogni, akik számára az Egyház, mint Krisztus Teste megélt valóság. Krisztus az Egyházán keresztül akarja elérni az időben és térben szétszóródott emberiséget; nemcsak az igehirdetésben és a szentségekben, hanem az Egyház minden tagjában. Az Egyház minden tagjának hivatása, hogy ne véka alá rejtse a Krisztustól kapott fényt, hanem a maga posztján világítson (Mt 5, 15). Ha élő tagjai vagyunk Krisztus titokzatos Testének, akkor életünknek és tetteinknek Krisztus igazságát és szeretetét kell sugározniuk. Így erősítjük egymás hitét (Róm 1, 11-12), és teszünk tanúságot a kívülállóknak arról, hogy Krisztus él és működik a világban. A halálos bűn ezzel szemben kioltja bennünk Krisztus világosságát. Ahelyett, hogy egymás hitét erősítenénk, megbotránkoztatjuk a hívőket és hitetleneket egyaránt. A mi helyünkön Krisztus nem tud látható és fogható módon jelen lenni, működését a lelkek mélyére korlátozzuk. A bocsánatos bűn ugyan nem oltja ki a fényt, de tompítja. A bocsánatos bűnökkel terhelt lélek még továbbra is a Szentlélek temploma és Krisztus Testének élő tagja marad. De a teljes tudással és szabadsággal elkövetett bocsánatos bűnök mégis súlyosan beteggé teszik a lelket, és megbénítják tanúságtételét. Ilyen értelemben a keresztény bűne nemcsak Krisztust bántja meg, hanem Egyházát is. Hiszen a saját posztunkon akadályozzuk az Egyház hivatását, amely minden tagjában világítani akar. Ti. vagy sötét ponttá válunk, vagy olyan gyengén világítunk, hogy rajtunk keresztül senki sem tud találkozni Krisztus igazságával és szeretetével. Ebből talán kiderül, miért fontos bűneinket nemcsak közvetlenül Krisztusnak, hanem az Egyház képviselőjének is megvallanunk: Krisztus ellen az Ő Egyházában vétkeztünk. A bűnbánat szentségében való részesedés öt mozzanatból áll: lelkiismeretvizsgálat, a bánat felindítása, gyónás, feloldozás és a gyóntató adta elégtétel elvégzése.

 

 

Fontos, hogy mindennap, többnyire a nap végeztével megvizsgáljuk lelkiismeretünket. Így elkerüljük a lelkiismeret elkérgesedését. Hányan vannak, akik hosszú évek után gyónni jönnek és semmilyen bűnre sem emlékeznek. Nem azért, mert szentek, hanem mert a bűn iránti érzékük annyira elfásult, hogy már észre sem veszik, amikor megbántják az Istent. A lelkiismeretvizsgálat elején ébredjünk fel az Isten jelenlétére. Gondoljuk el, mit szólna nekünk az Isten, ha most kellene bírói széke elé állnunk. Mivel vádolna? Az ő akaratát keresem-e az életcélom megválasztásában? Az Ő kedvét keresem-e naponta, vagy csak arra vigyázok, hogy súlyos bűnnel ne bántsam meg? Milyen a viszonyom szüleimhez, testvéreimhez, barátaimhoz, munkatársaimhoz, ellenségeimhez? Saját testemhez?

 

 

Bár ennek a résznek az elején már szóltunk a bánatról, néhány részletet itt is meg kell említenünk. Az Istennek tetsző bánat más, mint az önsajnálás, a bűneim miatt érzett depresszió és önmegvetés. Mindez elindíthatja a természetfeletti bánathoz vezető folyamatot, de önmagában még nem elégséges a szentgyónáshoz. Az Isten ellen vétkeztem. Ezért a bánat is valamiképpen Isten előtti bánat kell, hogy legyen. Isten annyira jó, hogy még az iránta való félelemből fakadó bánatot is elfogadja. Ez a bánat elégséges ahhoz, hogy Isten megbocsássa bűneinket a bűnbánat szentségében. De törekedjünk a tökéletes bánatra, amely az Isten iránti szeretetből fakad. Hadd idézzem itt 'Sigmond Lórántot:

Az ember nagyon nehezen bocsát meg embertársának, mert fél attól, ha megbocsát, a másik újra kezdi. Isten is számol ezzel az eshetőséggel, de úgy gondolja, hogy a megbocsátás a legjobb gyógyszer. Mennél többször adja a betegnek, annál jobban gyógyul. Ezért mondja Jézus is a bűnös asszonyról a farizeusnak: "Akinek keveset bocsátanak meg, keveset szeret" (Lk 7, 47). Gyönyörű dolog! S valóban, a bűnbánat csak a fordulópontot jelzi: megfordult a lélek útja, nem zuhan már lefelé, hanem megindul fölfelé. De csak indul! Megindul benne a gyógyulás, de még időbe telik, míg meggyógyul: addig diétáznia kell, orvosságot kell szednie, és friss, tiszta levegőt szívnia! Meddig tart a gyógyulás? Sok mindentől függ, de leginkább a bánat fokától, mélységétől. A teljes elfordulás gyors gyógyulást hoz, a fél-elhatározás könnyen visszafordul. De nemcsak ettől függ. Lehet valaki teljesen elszánt, de idő és lelki érés kell, míg a mélyebben fekvő genny-gócok felfakadnak. Szeretni kell a világosságot, a Nap gyógyít!

 

 

Csak az utolsó gyónás óta elkövetett halálos bűnöket vagyunk kötelesek meggyónni. De ha komolyan vesszük a lelkünk gyógyulását, akkor arra törekedjünk, hogy minden bűnünket meggyónjuk. Elsősorban azokat, amelyeket rendszeresen elkövetünk. Vannak olyan bocsánatos bűnök, pl. lustaság, önzés, nagyzolás, irigység, durvaság, gyávaság, közömbösség Isten és ember iránt, amelyek csak idővel fognak halálos bűnné erősödni. De olyan mélyen a jellembe ivódtak, hogy csak az Úristen mindenható ereje tudja megszabadítani tőlük az elszánt lelket. A bocsánatos bűnök közül éppen ezeket a jellemformáló, habituális bűnöket kell elsősorban megbánnunk és meggyónnunk, mert ezek fojtják el leginkább a nagylelkű szeretet kibontakozását. A szentgyónásban legyünk mindenekelőtt őszinték. Kerüljük a kertelést és mentegetőzést. Egyszerűen és konkrétan fogalmazzuk meg bűneinket. Ritka esetben, pl. - ha a gyónás hosszú ideig elmaradt, - szükség lehet a gyónás keretén belül is egy hosszabb beszélgetésre. Pl. jó, ha a gyónó elmondja, hogyan jutott el jelen bűnös helyzetébe. Ebből jobban kiderül, hogy most mit kell tennie ahhoz, hogy új életet kezdhessen.

 

 

A feloldozásban lesz nyilvánvalóvá, hogy a szentgyónás lényegesen más és több, mint lelki beszélgetés vagy tanácsadás: szentség. Itt a pap Krisztust és az Egyházat képviseli. Általa Krisztus és az Egyház együttesen kéri az Atyától, hogy a gyónó visszatérhessen az Egyház isteni életet közvetítő békéjébe. Ha pedig már ennek a békének a birtokában van, akkor Krisztus azt kéri az Atyától, hogy növelje, erősítse a gyónóban az Egyházhoz tartozás békéjét; bocsássa meg bűneit, gyógyítsa a bűn okozta sebeket és növelje a lélek isten- és emberszeretetét. Az Atya mindig meghallgatja Fia imádságát és így a feloldozásban a pap a Fiú megbocsátó szavait és cselekedetét közvetíti. Jó, ha a pap a feloldozás előtt szavaival segíti és erősíti a bűnbánó lelket. De ha nem is képes megfelelő tanácsadásra, akkor is közvetíti Krisztus bocsánatát. Ezért érdemes a szentgyónáshoz járulnunk akkor is, ha a paptól nem remélünk lelki vezetést.

 

 

Az első hat században súlyos bűnökért hosszú évekig kellett nyilvánosan vezekelni és csak a kiszabott vezeklés elvégzése után oldozta fel a püspök a bűnöst. Ez a szigorú egyházi fegyelemtartás nagyon mélyen megértette, hogy a súlyos bűn még súlyosabb, ha keresztény ember követi el. Olyan valaki, aki újjászületett a keresztségben, Krisztus Testével és Vérével táplálkozott, és utána mégis elvetette az Isten kegyelmét, nem gyógyul meg azonnal: a hosszú vezeklés, amelyet az egész egyházi közösség közbenjáró imája kísért, ezt a gyógyulást szolgálta. Mivel a hosszú és nehéz vezeklés sokakat visszarettentett, az Egyház fokozatosan enyhített a kiszabott elégtételeken. Ugyanakkor alkalmazta a bűnbánat szentségét a kisebb, bocsánatos bűnök megbocsátására is. Ma az elégtételnek inkább szimbolikus értelme van. Jelzi, hogy nem elég csak bocsánatot kérnünk, életünket kell megváltoztatni. Azt is tudjuk, hogy semmilyen súlyos vezeklés sem volna igazi elégtétel egyetlen bűnre sem, ha egyedül tennénk. A szentségi elégtételt Krisztusban és Krisztussal egyesülve végezzük. Ettől kapja az értékét. Amennyiben lehetséges, az elégtétel olyan imádság vagy tett legyen, hogy segítse a gyónót bűnei leküzdésében. A feloldozó papnak kell kiszabnia az elégtételt, de a gyónó is adhat ötleteket hozzá.

 

 

A gyóntató és lelkivezető személye nem szükségképpen azonos. Ha komolyan vesszük a lelkiéletet, ajánlatos a két-három hetenkénti szentgyónás. A lelkivezetővel azonban nem mindig szükséges ilyen gyakran találkozni. A szentgyónást bármelyik papnál is elvégezhetjük, de lelkivezetőnek olyant válasszunk, akihez teljes bizalommal fordulhatunk és aki segíteni tud az önismeretben, és az Isten velünk való szándékainak a felismerésében. Ne azt várjuk a lelkivezetőtől, hogy helyettünk döntse el, mit tegyünk az életünkkel! Az ő dolga az, hogy felvázolja a választási lehetőségeket, és segítsen bennünket abban, hogy felismerjük cselekedeteink igazi rugóit. Így könnyebb lesz felismernünk, hogy mit vár tőlünk az Isten és mi legyen a következő lépés az életünkben.